Social Inertia

Úgy van valahogy, hogy ami mozog, annak könnyebb mozgásban maradni, és ami áll, annak meg simán jobb állva maradni. A “közösségi tehetetlenség” meg valami olyan erőhatás, amit most képzeljünk el úgy, hogy az épp aktuális állapotunkban segít megmaradni egy közösségben. Ha figyelünk csendben, abban, ha “toljuk a kontentot”, akkor abban. Aktívkodunk, valamilyen szinten tetszik, ha a másik is aktívkodik, együtt tesszük ezt, akció reakciót követ stb, kialakulhatnak belső közösségek és egyidőben el is szeparálódnak egymástól, vagy egyéni, vagy pedig csoportos szinten.

Az a fura, vagy újszerű a közösségi hálózatokban (a szimmetrikusakban), hogy a visszajelölési kényszer(?) miatt olyan közösségi terek alakulhatnak ki, amelyek nem szeparálnak, hanem jó nagy, közös színtereket hoznak létre. Végül is nem olyan közösségek alakulnak ki, mint amit megszokhatott az ember.

Viszonylag nagy méretű állandósult terek, melyek állandóan közvetítik a benne lévő szereplő énjét (ami más jellegű kihívások elé állítja az adott személyt). Van itt egy talán ehhez jól kapcsolódó idézet (András Ferenc – A tér mint kommunikációs színhely – pdf):

…a modern ember életében a természetes tér háttérbe szorul, de nem azért, mintha az újonnan született tér képes lenne betölteni a fizikai szerepét, egyfajta új életteret nyújtva, hanem azért, mert a virtuális térbe belépő szereplők nem különböztethetők meg egymástól a fizikai tér paraméterei alapján.

Gyakorlatilag, akkor is ott vagy a közösségben, ha nem is vagy ott. Vagyis nem lennél, ha természetes térről lenne szó. Mert adott esetben pl. arréb mennél beszélgetni, vagy délután csak x emberrel mennél el egy máshol lévő koncertre. Szokásos technikák egy megszokott térben.

Az újfajta, nagy színtér viszont a benne lévő lehetőségeken túl, hagyományos frusztrációkhoz is vezethet, pl. nem szószerint, de:

de én itt dumálok 30-40 emberrel, akik ugyanolyan aktívak mint én, és amikor hozzászólok valamihez vagy akármit csinálok, én rájuk gondolok, mintha csak egy asztalnál ülnék egy kocsmában. de múltkor eszembe jutott, hogy 500 másik viszont a szomszéd asztaloknál ül, és és hallgatja, mit beszélek.. és ez megijesztett..

Ha nem jelölsz vissza az nem jó, de ha visszajelölsz, bizonyos esetekben nem tudsz úgy viselkedni, ahogyan azt természetesnek gondolod, mert új a szitu, nem véd a tér, és hagyományos frusztrációk alakulhatnak ki. És akkor jön a kérdés, h mi lehet a megoldás a szimmetrikus hálózatokban bizonyára gyakran előforduló ilyen szintű cselekvési tehetetlenségre?

  1. Szűrsz – A Facebook egyre kifinomultabban próbálja kezelni ezt egy-a-sokhoz kommunikációs problémát, tehát ma már frankón lehet csoportozni, annak adod a tartalmadat, akinek akarod, és akinek nem, az a neveden kívül semmit sem fog látni a tevékenységedből. Ez alapból jó megoldás lehet, 2 gyenge pontja van, egyik, hogy a facebook a privát adatokat, illetve azok kezelését eléggé átláthatatlanul és gyengén kezeli, tehát sosem lehetsz biztos, hogy egy update nem borítja-e ki az összes finomhangolt titkos szintedet az utcára, illetve az, hogy a testreszabással, kikerülöd azt a kihívást, amit az ilyen rendszerek a kommunikáció(d) felé állítottak, az meg úgy miért érdekes.
  2. IDGS (nem érdekel mi van, ha) – Ha az a tartalom, ami kijön belőled nem mutatható (szerinted), akkor vagy szűrsz, vagy pedig vállalsz mindent, az abból létrejövő belső, vagy külső konfliktusokat is beleértve.
    Ez – ha nem tudatosan (direkt) műveli az ember – lehet a legproblémásabb, vagyis a legtöbb erőfeszítést igénylő hozzáállás. Ennek ellenére valószínű ebben van a legtöbb lehetőség a kommunikáció terén és ebben tud valószínű a legjobban segíteni az ún. tehetetlenségi erő.
  3. Csatornázol – Már egy jó ideje pörögnek az aggregátor szolgáltatások a weben, a személyes kommunikációs csatornák agyatlan összemosása azonban nem valószínű, hogy szerencsés történet pl. facebook jellegű hálózatban.
    A csatornákban az a jó, hogy mindegyik más. (lol.) Manuálisan jó néha egyik-másik tartalmat beszúrni egy másik folyamba, de automatikusan nem. Van egy jópár hasonszőrű csatornamegoldás, de alapvetően nem olyan sokfajta van, hogy ne lehessen jól elkülönítve generálni a saját tartalmat (fb, twitter, tumblr, flickr, vimeo, reader, kalsszik blog esetleg). Ezzel a gyakorlattal azt lehet talán elérni, hogy jobban tisztában vagy az adott tér szereplőivel, az adott közönséggel, és jobban tudhatod, mit hol érdemes útjára engedni. Persze kérdés, hogy ki szeret ennyi dolgot használni ahhoz, h elmondja/megmutassa mi a helyzet.

Valójában ezek a módszerek (és még valszeg elég sok) arra lehetnek jók, hogy az erőhatást valamilyen szinten kontrolláld, vagy megfelelő mederbe vezesd a hatását. Illetve egy diskurzus alapjai is lehetnének, ami azt tűzné ki célul, hogy körbejárja milyen típusú viselkedésformák vannak jelen a közösségi hálóban (és nem találtam meg az egyik kedvenc cikkemet a témában eh), és ebből milyen jövőbeli formák alakulhatnak ki.

Jó terep lehet  ez azoknak, akik már eleve hálózatokban gondolkodnak, ősrégi kocka arcok, akik végigkövették ezeknek a tereknek a fejlődését (early adopters), mert ők már régóta érzik a mozgatórugókat, vagy erőhatásokat. Pontosabban technikai szinten bizonyára többször lemodellezték a fejükben ezeket a hálókat és emiatt is tudnának meglévő startégiákról szólni, amiket később pszichológiai és kommunikációs területen is boncolgatni lehetne.

Pöppet összetett téma az ilyen szintű közösségi aktivitásokat vizsgálgatni, de ha magassabb szintre lép a tudatosság, vagy az igény ezen a szinten, bizonyára kevesebb lesz a farmville, a csomagos youtube thread, a krónikus hoaxforrás, vagy a nyereményjáték-osztó jelenség, ha csak a kicsúcsosodott élményket említjük. Ezek mellett kitermelhetjük önmegismerési folymatunk egy következő szintjét is, ami nem csak önmagunknak, de a hálózatunknak is fontos lehet.

Közösségi kommunikáció fejlesztés, happy days.

Reklámok